Oczeanus néven írok.

A nevem Czermann Olivér. Nem azért választottam alkotói nevet, hogy elrejtsem mögötte magam. Inkább azért, mert az Oczeanus név közelebb áll ahhoz a világhoz, amelyben írás közben létezem.

Verseim és prózáim újra és újra ugyanazokhoz a dolgokhoz térnek vissza: szerelemhez és veszteséghez, emlékezéshez, időhöz, az ókorhoz, és ahhoz a különös emberi vágyhoz, hogy valamit megőrizzünk abból, amiről tudjuk, hogy egyszer elmúlik.

2002-ben születtem Budapesten. Az irodalom mellett mindig vonzott a történelem, az utazás és mindaz, ami kapcsolatot teremt a jelen és az előttünk élők világa között. Könyveket gyűjtök, régi történetek után kutatok, városokat járok, és talán túlságosan is könnyen elhiszem, hogy egy kopott könyvben, egy romfalban vagy egy ismeretlen ember kétezer éves történetében maradhat valami abból, aki egykor volt.

Különösen közel áll hozzám az ókori Róma világa. Nem csupán történelmi korszakként, hanem emberi történetek végtelen tárházaként: költők, császárok, katonák, szerelmesek és elfeledett alakok sorsaként. Régóta dolgozom egy nagyobb terven, amelyben százötven római alak történetét szeretném irodalmi formában megőrizni.

Ebben számomra nincs éles határ történelem és irodalom között. Nem szobrokat szeretnék építeni azoknak, akik már nincsenek, hanem újra emberként nézni rájuk: arra, kit szerettek, mitől féltek, mire vágytak, mit veszítettek el, és mi maradt utánuk.

De Oczeanus nem csak Róma.

Van benne Budapest, őszi köd, tengerparti alkony, szerelem, hiány, egy kéz érintése, régi könyvek illata és minden olyan pillanat, amely mellett könnyű lenne úgy elmenni, mintha soha nem történt volna meg.

És van benne út is. Hosszú utak, idegen városok és kilométerek. Maratonokat futok, és talán nem véletlen, hogy az írásban is azok a történetek vonzanak, amelyekhez idő, türelem és valamiféle makacs ragaszkodás kell. Szeretem tudni, milyen messze van még a cél, aztán továbbmenni akkor is, amikor már nagyon messze került a rajt.

Az Oczeanus számomra ezért nem egyszerűen egy írói név. Inkább egy hely, ahová mindazt összegyűjthetem, amit nem szeretnék elveszíteni. Verseket, történeteket, embereket, emlékeket. Egy személyes levéltár mindannak, ami valamikor elég fontos volt ahhoz, hogy leírjam.

Talán ezért írok.

Hogy ami egyszer fontos volt, annak maradjon valahol nyoma.

Van, amit elvisz a tenger.
És van, amit még az idő sem tud.