Aranyba fordul

Aranyba fordul

Az ősz ma lassan rád talált,
válladra hullt egy napsugár,
s a fák, mint régi templomok,
aranyba vonták alakod.

A szél hajadhoz érkezett,
majd félve visszarebbentett
egy megsárgult, halk levelet,
s mintha neked írta volna meg.

A park fölött köd üldögélt,
de szemedben még nyár zenélt,
s míg körülöttünk hullt a lomb,
bennem valami kivirult.

Nem bántam már, hogy véget ér
a hosszú nap, a könnyű dél,
hisz minden fény, mely elveszett,
arcodban újra megszületett.

Lépéseink nyomán az út
az alkony mélyébe simult,
és úgy mentünk a fák alatt,
mintha csak értünk állna meg a nap.

Talán az ősz is arra vár,
hogy egyszer valaki rátalál,
s ne az elmúlást lássa meg,
hanem azt a tüzet, mit én benned.

Mert míg a földre hull a táj,
és sok madár az égbe száll,
te úgy ragyogsz az avaron,
mint aranyló levél az aszfalton.

S ha majd a tél ránk mosolyog,
s a kertben minden csendre száll,
én akkor is őrizni fogom
a pillanatot, mikor ősszé vált a nyár.