Kincs

Kincs

Már nem szeretlek, tisztán tudom,

nem kereslek egy elhagyott úton.

Nem hallom hangod minden éjszakában,

nem téged látlak minden más lányban.

Mégis, baszd meg, mindjárt egy éve,

hogy kettőnkből nem maradt semmi végre.

Szerelmem, fájdalmam egy helyen lakott,

s a bizalmamból neked mindig jutott.

Neked adtam, mint részeg a kulcsot,

s hittem, hogy melletted haza is jutok.

De reggel egy idegen utcán ébredtem,

és nem találtam azt, aki voltam régen.

Jobban hittem benned, mint a szememben,

minden hazugságod igaz lett fejemben.

Ha százszor vágtál, százszor visszatértem,

s minden újabb sebnél ugyanazt reméltem.

Micsoda romantikus fasz voltam én,

térdeltem minden összetört mesédért.

Te sírtál, én hittem, aztán én sírtam,

kurvára szerettelek — hát ennyit elbírtam.

De már nem te fájsz. Hanem az a srác,

ki érted feladta önmagát, világát.

Aki mindent odaadott: csak maradj még,

míg lassan felzabáltad minden erejét.

Most más fekszik mellettem, csendben alszik,

és bennem többé semmi nem szakad hajnalig.

Nem kérdem tőle, meddig marad velem,

nem kell rettegnem, hogy egyszer elfelejt.

Most már tudom, milyen könnyű szeretni,

ha nem kell közben önmagamat temetni.

Ha egy ölelés nem alku, nem ítélet,

ha nem kell meghalnom, hogy valaki értsen.

Talán ezért jutottál ma az eszembe,

egy régi október költözött szemembe.

Nem vágyból, nem azért, hogy visszavárjalak,

csak vannak dátumok, amik megtalálnak.

Álmom, fájdalmam — mind te voltál rég,

egy kurva szép hazugság, egy kurva rossz mesém.

A szívem, a vesztem, minden, ami nincs:

álmom, fájdalmam, s én azt hittem, ez a ribanc egy kincs.

És most már tudom: nem ilyen a szerelem,

nem kell érte naponta elvesznem.

A szerelem most kócosan ül ölembe,

és nem kell könyörögnöm, hogy reggel is szeressen.

Te pedig csak egy kép vagy már mögöttem,

néhány régi heg a megkopott bőröm peremén.

Néha végigsimítom, de már nem vérzik —

ami egyszer megölt, ma már csak emlékszik.

Nem azért érintem, mert hiányzik a kés,

nem hiányzik a harc, a hazugság, a vér.

Csak néha még furcsa, ha hátranézek én:

hogy túléltelek — s te pedig a helyedre süllyedtél.