Lilith

Lilith

Fehér ruhában álltál a parton,

s nézted ahogy a poklot mennyországnak tartom.

Szemedben csillag, ajkadon ígéret,

s nem vettem észre, hogy hátat fordítasz az égnek.

Kétezer éve vártalak talán,

hogy rám találj az életem hajnalán.

Azt hittem, benned végre hazatérek,

nem tudtam még, hogy veled ér a végzet.

A vízre liliom hullott az éjben,

s én térdig álltam minden ígéretben.

Megfogtad kezem, mosolyogva hívtál,

majd mélyre löktél, mikor hozzám bújtál.

Lilith, te átkozott, gyönyörű démon,

hány éjszakámat áldoztam én oltáron?

Hányszor hittem, hogy benned fény lakik,

míg szép szavaidból csak méreg fakadt ki?

Nem voltál áldozat, bár annak látszottál,

minden könnyeddel újabb láncot kovácsoltál.

Én meg, az ostoba, letérdeltem érted,

szeretetnek hívtam, ahogy összetörtél végleg.

A víz alatt nem hallatszott a hangom,

csak a szívem vert egy elhagyott harangot.

A liliomok szirma szememre tapadt,

s te nézted, ahogy belőlem semmi sem marad.

Minden hazugságod magamba temettem,

hogy egyszer majd igaz legyen, mind amit benned szerettem.

Azt mondtad, senki nem értett meg téged,

én meg elhittem, hogy majd én leszek a menedéked.

Azt hittem, megmenthetem a lelked,

ha minden bűnödet magamra veszem helyetted.

De baszd meg, Lilith, mit vártam tőled?

Hogy megsajnálod azt, amit megöltél belőlem?

Nem az fáj már, hogy máshoz ért a kezed,

hanem hogy én még akkor is hittem neked.

Hogy százszor láttam a mélyben a tó alját,

s százegyedszer is megcsókoltam a gyilkosom arcát.

Aztán egy éjjel a hold a vízre hajolt,

s megláttam benne, ki voltam egykor.

Nem hős, nem szent, nem ártatlan,

csak egy fiú, aki elveszett egy démon karjában.

És akkor végre elengedtem a kezed,

pedig azt hittem, nélküled nem létezek.

Körmöm a sárba vájt, vérem a vízbe folyt,

de minden mozdulattal távolabb került a múlt.

Te még utánam nyúltál a mélyből,

újabb ígérettel, egy újabb meséből.

De nem fordultam vissza, hiába sírtál,

mert végre láttam, ki vagy, mikor végre nem hazudtál.

Lilith, te voltál a legszebb tévedésem,

a legmélyebb seb, a legocsmányabb kelésem.

Nem kívánom, hogy egyszer úgy szeressenek,

ahogy én szerettelek, mert azt nem érdemled meg.

Most másnak nyílik bennem minden virág,

s nem a te nevedet suttogja már a világ.

A víz még hideg, a heg még megmarad,

de nem te döntöd el, hogy belőlem mi fakad.

S ha egyszer újra látlak a parton,

nem lesz bennem gyűlölet, sem irgalom.

Nem nyújtok kezet, ha újra fuldokolnál,

mert emlékszem, hogy nevettél, mikor én haldokoltam lábaidnál.

Ott hagylak, Lilith, ahol engem hagytál,

a fekete vízben, melybe egykor taszítottál.

Kiálts csak utánam, ígérj új eget,

a parton már nem vár rád senki, aki megmenthet.

Mert nem te voltál a végzet, Lilith,

csak én hittem, hogy szeretni annyi, mint szenvedni.

És bár a vízben hagytam fél életem,

a másik felét már nem adom én neked.