Vers
Mert az Istenek is fáznak
A „Mert az Istenek is fáznak” az örökkévalóság magányáról és a múlandó szerelem szépségéről szól. Az Olümposz esőáztatta csendjében az istenek levetik halhatatlanságuk méltóságát, és ugyanarra vágynak, amire a halandók: egy érintésre, egy ölelésre, valakire, aki hazavárja őket. Mert talán nem a halál az ember legnagyobb tragédiája, hanem az öröklét szeretet nélkül.
Mert az Istenek is fáznak
Ma este az ég is csendesen sír,
s a szél egy régen elfeledett nevet hív.
Az Olümposz felett kialudtak a fények,
mert esőben néha fáznak az Istenek.
Zeusz már nem szór villámot az égre,
csak várja, hogy minden szerelme végre beérjen.
Héra sem kérdi, merre járt az éjjel,
csak betakarja egy darabka sötétlő éggel.
Aphrodité a tenger partján áll,
lábánál ezer összetört kagylóhalál.
Egykor ő tanította szeretni a világot,
most egy halandó után sír, kit sosem talált ott.
Apollón lantján elszakadt a húr,
s a Nap helyén csak szürke felhő az úr.
Hiába volt övé minden dal és minden szépség,
nem gyógyítja meg az örökkévalóság se szívét.
Hádész a Styx partján ül egymaga,
Perszephoné nélkül üres a palota.
S bár övé minden lélek, ki a föld alá tér,
az egész világot adná egy asszony öleléséért.
Én pedig itt állok, két világ között,
hol az idő minden ígéretet összetört.
Halandó vagyok, ki örökké szeretne élni,
s az Istenek örökké élnek, de tán félnek szeretni.
Mert mit ér a menny, ha nincs, aki hazavár?
Mit ér az öröklét, ha minden szerelem lejár?
S ha egyszer az utolsó csillag is kihuny az égen,
ki fog emlékezni arra, hogy szerettünk régen?
Talán ezért sír ma az Olümposz felett az ég,
talán az örökkévalóság nekik sem elég.
S míg mi a haláltól félve keressük az életet,
ők irigylik tőlünk a múlandó szerelmet.
OCZEANUS · IRODALMI LEVÉLTÁR