Vers
Perszephoné nyomában
Perszephoné alvilágba vezető útja nyomán megszületik az ősz. Démétér gyásza elcsendesíti a világot, ám a lehulló levelek között már ott rejtőzik a visszatérés ígérete. Vers a veszteségről, a várakozásról és a tavasz örök reményéről.
Perszephoné nyomában
Mikor Perszephoné elindult,
megrezdült fenn az ég,
s Démétér kezéből a búza
a néma földre hullt szerteszét.
A rétek színe lassan kihunyt,
a szél hidegebben zenélt,
s minden virág, mely addig élt,
lehunyta csendesen szemét.
Az istennő még visszanézett,
hajában nyár ragyogott,
de lába alatt már sötétlett
az út, mely mélybe kanyargott.
Gránátalma vérpiros magja
izzott ajkán, mint a végzet,
s az alvilág fekete kapuja
magába zárta a szépséget.
Démétér járta a mezőket,
nevét kiáltotta a táj,
de csak az avar felelt neki,
s egy elszálló, bús madár.
A fák levetették ruhájuk,
a kertek elnémultak,
mert ahol az anya gyászol,
ott még az Istenek is csak hallgatnak.
Azóta minden ősz ugyanaz:
egy búcsú, mely földre hajol,
egy anya, ki elveszett lánya
lépteinek nyomát keresi valahol.
De a mélyben már őrzi a fényt
egy kéz, egy emlék, egy ígéret,
s Perszephoné minden álmában
hazafelé viszi őt az élet.
Mert nem örök az alvilág sem,
és nem végleges a halál,
egyszer a föld újra megnyílik,
s a lány az anyjához visszatalál.
Addig az ősz csak várakozás,
aranyba öltözött remény,
mert minden lehulló levélben
ott alszik már a tavaszi fény.
OCZEANUS · IRODALMI LEVÉLTÁR