Vers
Sebhely virágzik
A „Sebhely virágzik” a múlt sebei után lassan újjászülető bizalom verse. Egy szerelem története, amely nem eltünteti a fájdalmat, hanem megtanít együtt élni vele, és újra hinni abban, hogy a romokon is nyílhat valami szép.
Sebhely virágzik
Sokáig hittem: így maradok,
csend lesz bennem és körülöttem,
s kiket valaha magamhoz engedtem,
mind elférnek majd egy régi könnyben.
Megtanultam egyedül aludni,
nem várni léptet, üzenetet,
s ha valaki túl közel hajolt,
mosolyogva hátráltam egy keveset.
Mert minden kéz után maradt egy seb,
minden „örökké” után egy tél,
s én úgy hordtam magamon a múltat,
mint romos ház a ráomlott fedelét.
Aztán jöttél s megmentettél.
Nem kérted, hogy felejtsek miattad.
Csak mellém ültél a romokon,
és nem féltél attól, mi megmaradt.
Először csak a csended szerettem.
Aztán azt, ahogy hozzám ért kezed.
S egyszer arra ébredtem melletted:
már nem vakarom el a régi sebeket.
Most újra merek hinni a nyárban,
ajtót nyitni, ha közeleg a fény.
S ha kérdeznéd, mit gyógyítottál rajtam:
hát semmit.
Csak megmutattad, hogy a szerelem nem remény.
OCZEANUS · IRODALMI LEVÉLTÁR